Leo POV
Mikor felkeltem erős fényt láttam, és észrevettem, hogy nem a mi házunkban vagyok. Gyorsan körülnéztem, s rájöttem, a kórházban vagyok. Gyorsan körülnéztem, hogy megtudjam ki hozott be. Láttam, hogy ott van az a könyvmoly… Ken? Azt hiszem, így hívják. Viszont… ha ő hozott be, akkor nem utálhat annyira, ugye? Mivel nem lógott ki belőlem semmi félefajta cső, de még csak kórházi ruha sem volt rajtam, gondoltam csak nem akarnak bent tartani. Kimentem az okos tojáshoz megköszönni.
- Figyu, én köszönöm, hogy megmentettél - mondtam aranyosan mosolyogva. Gondoltam, kicsit összebarátkozhatnék vele, mielőtt kinyírom az anyját, hiszen egy jó barátra ki gyanakodna?
- Nincs mit.
- Meg tudom hálálni valahogy? – próbáltam még mindig aranyos fejet vágni.
- Csak tedd oda magad a projektben – ezen a válaszán miért nem lepődtem meg? Totál stréber a gyerek, és nekem vele kell barátkoznom. Jonghyun le fog tagadni, ha ezt megtudja. Asszem, lesz egy kis jelenet a suliban…
- Akkor mehetnénk is csinálni – vetettem fel az ötletet, ugyanis elég nyomasztó volt a kórház.
- O-oké – felelte, és meg is indultunk, majd némán mentünk egészen hazáig. Megálltam a ház előtt.
- Maradj itt egy kicsit. Megnézem, hogy elment-e a csaj – szaladtam be.
- Szia, kicsim! – köszönt anya.
- Szia, anya! Minhee?
- Azt mondta, összevesztetek, és elviharoztál, úgyhogy elment ő is.
- Értem. Itt van az egyik barátom, megyek, behívom – mentem ki, és intettem neki, hogy bejöhet. Vette az adást, és egyből feljött.
- Jó estét, asszonyom! Lee Jaehwan vagyok. A fiával dolgozom egy iskolai projekten – mutatkozott be illedelmesen.
- Szia, Park Hyemi vagyok. Leo anyukája – köszönt anya is.
- Ken, megyünk? – kérdeztem a lépcsőn állva.
- Igen – indult meg felém, és felmentünk a szobámba, én leültem az íróasztalomnál lévő székre .
Körülbelül két órán át magyarázott, és én konkrétan annyit értettem az egészből, mikor megkérdezte, hogy figyelek-e.
- Maradj itt egy kicsit. Megnézem, hogy elment-e a csaj – szaladtam be.
- Szia, kicsim! – köszönt anya.
- Szia, anya! Minhee?
- Azt mondta, összevesztetek, és elviharoztál, úgyhogy elment ő is.
- Értem. Itt van az egyik barátom, megyek, behívom – mentem ki, és intettem neki, hogy bejöhet. Vette az adást, és egyből feljött.
- Jó estét, asszonyom! Lee Jaehwan vagyok. A fiával dolgozom egy iskolai projekten – mutatkozott be illedelmesen.
- Szia, Park Hyemi vagyok. Leo anyukája – köszönt anya is.
- Ken, megyünk? – kérdeztem a lépcsőn állva.
- Igen – indult meg felém, és felmentünk a szobámba, én leültem az íróasztalomnál lévő székre .
Körülbelül két órán át magyarázott, és én konkrétan annyit értettem az egészből, mikor megkérdezte, hogy figyelek-e.
- Ken… Nekem ez nagyon sok így egyszerre. Mára hagyjuk itt abba, jó?
- De hát ez az egész annyira érdekes, és egyáltalán nem nehéz…
- Nekem az… én nem vagyok oda a tudományért, én a sportot szeretem. - De hát ez az egész annyira érdekes, és egyáltalán nem nehéz…
- Jól van… - szomorodott el. – Akkor azt hiszem, én megyek is – állt fel. Én meg nem hagyhattam, hogy elmenjen. Össze kell barátkoznunk, meg nem ártana néhány dolgot kideríteni az anyukájáról. Hiszen, amit az interneten olvastam róla bizonyítja, hogy nem lesz könnyű ellenfél. A Kékházban volt testőr…. akkor csak tud vigyázni magára. Ki kell derítenem a gyenge pontját. Meg hát arra is kíváncsi vagyok, hogy a volt férje miért akarja kicsinálni, vagyis kicsináltatni.
- Nem eszel nálunk? Már elég késő van, anya biztos neki állt már a kajának.
- Mi? – kérdezte meghatódva. Szerintem szegény gyereket még senki nem hívta meg vacsizni.
- Maradj itt vacsorázni, addig is jobban megismerhetjük egymást! – mosolyodtam el. – De nem muszáj, ha nem szeretnél.
- De! Nagyon szeretném – mondta csillogó szemekkel.
- Akkor gyere! – indultam meg.
- Mi lenne, ha inkább az ókori görög olimpiáról beszélnénk? - tette fel a kérdést.
Ken POV
Nagyon meglepődtem, mikor mondta, hogy maradjak vacsorára, és ismerkedjünk kicsit meg. Még soha senki nem mondta, hogy egyek náluk, soha nem gondoltam volna, hogy pont egy Leo féle nagymenő fogja mondani a saját barátaim helyett. Viszont… attól a részétől megijedtem, hogy ismerjük meg egymást. Féltem, hogy nagyon unalmasnak fog tartani, hiszen két különböző világból származunk. Ő a sport, én meg a tudomány. Ezért felvetettem az ötletet, hogy beszélgessünk az Ókori Görög olimpiáról. Végül is az sport, vagyis ahhoz a témakörhöz tartozik.
- Nem tudok semmit, az ókori olimpiáról… Maradjunk a megismerkedésnél – mosolygott. – Elvégre, ha ismeri az ember a társát, könnyebben dolgozik vele együtt is – a manóba még jól is érvel. Én ezt nem hiszem el.
- Jó… - adtam be derekam.
Lementünk a konyhába, és Leo meglepetten fedezte fel, hogy az anyukája nem csinált semmit. Egy pillanat türelmem kérte, és elment. Perceken belül vissza is jött. – Anya elaludt, úgyhogy én csinálok kaját. Mit ennél szívesen?
- Nekem mindegy, nem akarok teher lenni.
- Nem vagy teher, szóval mondd!
- Öhm… együnk sima szendvicset.
- Rendben. Ülj le! – adta ki az utasítást. Én meg mint a kiskutya eleget tettem kérésének. Leo elővett két tányért, vajazó késeket, mindenféle zöldséget, szalámikat, s vajat, vajkrémeket.
- Hűha! Ez aztán az európai vacsora.
- Öhm… Ja… - felelte majd leült. – Jaj a zsemle! – pattant fel, majd oda hozta a pékárut.
- Mindig egyedül eszel? – kérdeztem.
- Nem. Általában anyával szoktam, és nálatok együtt eszik a család?
- Nem, én is meg anya is külön eszünk. Apukámat meg nem ismerem. Ezt nem is bánom.
- Mert?
- Anya szerint nem a legjobb ember. Utál engem, és anyát is.
- Miért?
- Hát ez egy hosszú történet.
- Nem tudok semmit, az ókori olimpiáról… Maradjunk a megismerkedésnél – mosolygott. – Elvégre, ha ismeri az ember a társát, könnyebben dolgozik vele együtt is – a manóba még jól is érvel. Én ezt nem hiszem el.
- Jó… - adtam be derekam.
Lementünk a konyhába, és Leo meglepetten fedezte fel, hogy az anyukája nem csinált semmit. Egy pillanat türelmem kérte, és elment. Perceken belül vissza is jött. – Anya elaludt, úgyhogy én csinálok kaját. Mit ennél szívesen?
- Nekem mindegy, nem akarok teher lenni.
- Nem vagy teher, szóval mondd!
- Öhm… együnk sima szendvicset.
- Rendben. Ülj le! – adta ki az utasítást. Én meg mint a kiskutya eleget tettem kérésének. Leo elővett két tányért, vajazó késeket, mindenféle zöldséget, szalámikat, s vajat, vajkrémeket.
- Hűha! Ez aztán az európai vacsora.
- Öhm… Ja… - felelte majd leült. – Jaj a zsemle! – pattant fel, majd oda hozta a pékárut.
- Mindig egyedül eszel? – kérdeztem.
- Nem. Általában anyával szoktam, és nálatok együtt eszik a család?
- Nem, én is meg anya is külön eszünk. Apukámat meg nem ismerem. Ezt nem is bánom.
- Mert?
- Anya szerint nem a legjobb ember. Utál engem, és anyát is.
- Miért?
- Hát ez egy hosszú történet.
- Van időm – felelte erre én elmosolyodtam, és elkezdtem mesélni.
